Egy gésa emlékiratai

- Évekkel ezelőtt, épp a színházba tartottam és megláttam egy síró kislányt a folyónál. Megálltam, hogy vigaszképp vegyek neki egy fagyit.

- Tudta, hogy én voltam az a kislány?

- Sosem érdekelt, Mameha miért vett a szárnyai alá?

- Mameha ön miatt jött el hozzám? Bár csak már régebben elmondta volna.

- Nem tehettem. Nobunak köszönhetem az életem, és így, amikor esélyt láttam, hogy boldogok legyetek, félreálltam. De nem hallgathatok tovább. Remélem, még nincs túl késő. Ne félj a szemembe nézni, Csio.

- Hát nem érti? Minden egyes lépésemmel, mióta csak kislányként ott álltam a hídon, önhöz igyekeztem közelebb kerülni.

Nem mondhatjuk a napnak, hogy süss többet, vagy az esőnek, hogy ess kevesebbet. Egy férfinek, egy gésa csak félig lehet a felesége. Mi az éjszaka asszonyai vagyunk, de mégis, megtapasztalni a kedvességet annyi rosszindulat után… Átélni, hogy egy kislánynak, aki bátrabb volt, mint hitte, az imái meghallgatásra leltek… Hát nem nevezhető ez boldogságnak? Végtére is, ezek nem egy császárnő vagy királynő emlékiratai, ezek másféle emlékiratok.